Valamikor régesrégen, az idők kezdetén, amikor még az emberek állatbőrökbe burkolózva védték magukat a hideg ellen. Az elefántoknak még nem volt hosszú ormányuk. Szóval nagyon régen, élt egy kis elefánt, akinek Jumbó volt a neve. Rosszcsont gyerek volt ez a Jumbó, sohasem fogadott szót a mamájának. Szegény hiába mondta neki.
- Ne menj el mellőlem szó nélkül! Ne menj le a folyóra egyedül! Vigyázz a krokodilokkal!
Nem használt sem a jó szó, sem szidás. Jumbó mindig az ellenkezőjét tette, amit mondtak neki.
Történt egyszer, hogy ez a rosszcsont kis elefánt, anyukája tiltása ellenére egyedül ment le a folyóra, ahol néhány krokodil lustálkodott a langyos vízben. Jumbo belerohant vízbe és fröcskölni kezdett. A krokodilok egy darabig tűrték de egy idő után megunták és a legöregebb rászólt a rakoncátlankodó kis elefántra. Nem használt azonban sem a kérlelés, sem a fenyegetőzés Jumbó tombolt tovább. Ekkor az egyik fiatalabb krokodil egy óvatlan pillanatban elkapta Jumbó orrát és elkezdte befelé húzni a vízbe. Jumbó persze nem hagyta magát, megvetette a lábát húzni kezdte a krokodilt kifelé. Így huzakodtak egy ideig, amikor Jumbó mamája felfigyelt a viadalra és hangos trombitálással a vízbe trappolt.
- Engedd el a fiamat!- kiáltotta és hatalmas fülével nyakon csapta a krokodilt, aki ijedtében elengedte Jumbót és eliszkolt.
- Szégyeld magad!- szidta fiát az elefánt mama.- Hát hiába beszéltem neked? Most nézd meg magad!
Jumbó rémülten vette észre, hogy az orra milyen csúnyán megnyúlt a küzdelemben. Keservesen sírni kezdett és megfogadta, hogy ezentúl mindig jó lesz, csak ne maradjon ilyen az orra. De hiába volt minden sírás, zokogás, bizony az orra hosszú maradt. Sőt a gyerekei és az ő gyerekeik hosszú orral születtek és azóta minden elefánt ormánnyal szűletik és már nem is tudják, hogy miért. De az elefántok azóta is haragszanak a krokodilokra és krokodilok félnek az elefántoktól. De ők még emlékszenek Jumbóra és néha jót nevetnek rajta.
Meseszoba
Mesék (nem csak) gyerekeknek. Ha tudsz egy mesét nyugodtan ide írhatod
Meseszoba
2010. május 8., szombat
2010. április 28., szerda
A katica pöttyei (saját szülemény)
A szélben ringatózó fűszálak, sárgálló kikirícsek és vöröslő pipacsok között, valahol a mezőn élt egy kis katicabogár. Egy fényes páncélú deli legényke. Ő tudott a leggyorsabban és a legszebben repülni, mégis volt egy nagy hibája. Hiszen milyen katicabogár az olyan, amelyiknek nincs egy árva pöttye sem. Már pedig neki olyan csupasz volt a háta, mint a legragyogóbb nyári cseresznye. Csúfolták is a társai eleget emiatt.
- Te nevezed magad katicabogárnak. Hiszen nincs rajtad egy fia pötty sem. Nem vagy te katica.
Nagyon bántotta szegényt a többiek gúnyolódása, ezért egy nap fogta magát és messze repült. Be az erdőbe, ott is legsűrűbb bokorba, hogy senki se lássa bánatát. A hosszú úttól nagyon elfáradt, így szép lassan álomba sírta magát. Egy idő múlva halk szipogásra ébredt. Kimászott a legszélső levélre, hogy megnézze mi lehet az. Hát egy kislány kuporgott a bokorban és ő pityorgott. A kis bogár kíváncsi lett, s megfeledkezve saját bánatáról, átröppent a lányka kézfejére.
- Szia. Hogy hívnak?- kérdezte.- És miért sírsz?
A csöppség annyira meglepődött a bogárka láttán, hogy abbahagyta a sírást.
- Te tudsz beszélni?- kérdezte hüppögve.
- Minden állat tud beszélni- felelte a kis bogár.- Csak az emberek közül nagyon kevesen értenek meg minket.
- Nahát- álmélkodott a kis lány.- Én értelek. De érdekes.
- Miért sírtál?- kérdezte újra a katica.
- A nevem Katinka és azért sírtam, mert a többi gyerek csúfol a szeplőim miatt.
És az orra hegyén lévő apró barna foltokra mutatott.
- Pulykatojásnak nevezetek és kinevettek.
- Nahát- álmélkodott a kis bogár.- Engem a társaim azért gúnyolnak, mert nincsenek pöttyeim. Hm.. Támadt egy ötletem. Tudod mit Katinka? Add nekem a szeplőidet.
- Jól van- egyezett bele a kislány.- Ha akarod neked adom.
Így történt, hogy kis idő múlva egy boldog katicabogár röpült hazafelé Katinka hét szeplőjével. Most már biztos, hogy nem fogják gúnyolni a társai.
A kis lány is örült, hiszen csak a két legkisebb szeplője maradt meg, de ezek alig látszottak s többé őt sem csúfolják már a gyerekek.
Így volt, mese volt, tán igaz sem volt.
- Te nevezed magad katicabogárnak. Hiszen nincs rajtad egy fia pötty sem. Nem vagy te katica.
Nagyon bántotta szegényt a többiek gúnyolódása, ezért egy nap fogta magát és messze repült. Be az erdőbe, ott is legsűrűbb bokorba, hogy senki se lássa bánatát. A hosszú úttól nagyon elfáradt, így szép lassan álomba sírta magát. Egy idő múlva halk szipogásra ébredt. Kimászott a legszélső levélre, hogy megnézze mi lehet az. Hát egy kislány kuporgott a bokorban és ő pityorgott. A kis bogár kíváncsi lett, s megfeledkezve saját bánatáról, átröppent a lányka kézfejére.
- Szia. Hogy hívnak?- kérdezte.- És miért sírsz?
A csöppség annyira meglepődött a bogárka láttán, hogy abbahagyta a sírást.
- Te tudsz beszélni?- kérdezte hüppögve.
- Minden állat tud beszélni- felelte a kis bogár.- Csak az emberek közül nagyon kevesen értenek meg minket.
- Nahát- álmélkodott a kis lány.- Én értelek. De érdekes.
- Miért sírtál?- kérdezte újra a katica.
- A nevem Katinka és azért sírtam, mert a többi gyerek csúfol a szeplőim miatt.
És az orra hegyén lévő apró barna foltokra mutatott.
- Pulykatojásnak nevezetek és kinevettek.
- Nahát- álmélkodott a kis bogár.- Engem a társaim azért gúnyolnak, mert nincsenek pöttyeim. Hm.. Támadt egy ötletem. Tudod mit Katinka? Add nekem a szeplőidet.
- Jól van- egyezett bele a kislány.- Ha akarod neked adom.
Így történt, hogy kis idő múlva egy boldog katicabogár röpült hazafelé Katinka hét szeplőjével. Most már biztos, hogy nem fogják gúnyolni a társai.
A kis lány is örült, hiszen csak a két legkisebb szeplője maradt meg, de ezek alig látszottak s többé őt sem csúfolják már a gyerekek.
Így volt, mese volt, tán igaz sem volt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)